Tudástár on Keskenyúton

Az utolsó temetőcsősz

Thu, 09 Mar 2017 12:01:00 +0200

Nincs az az isten, hogy én elköltözzek innen! Meg aztán hova? Minek?

Néztük az öreget, a fotós kolléga meg én, a fiatal újságíró-palánta. Bőrét kiszítta a nap, haja egészen rövid volt és ősz, a ráncok a homlokán mélyek, de bozontos szemöldöke alatt a tekintete szelíd. Elnyűtt szalmakalapot tartott a kezében.

A szerkesztőnk kapott egy fülest, hogy B. faluban még működik a temetőcsősz intézménye, nosza, ugorjunk már ki, kapjuk lencsevégre a csőszt, jó lesz az kis színesnek a hétvégibe. Régen történt, a nyolcvanas években. Negyven kilométert autóztunk, a Bácskából át a Bánátba, zötykölődtünk dűlőutakon, nyeltük a port, mire végre megtaláltuk a falut, a temetőt, benne az öreg temetőcsőszt, aki állítólag az utolsó volt a maga nemében. Egy kis ház állt a temető szélén, abban lakott. Behívott bennünket, borral kínált. A mennyezeten csupasz égő, a viaszosvászonnal letakart asztalon apró villanyrezsó, a sarokban fatüzelésű kályha. A vizet kintről hordta, az artézi kútból, a kápolna mellől. Az egyszobás házban csak egyetlen szék volt, a heverő mellett, ezért inkább visszatértünk a szabadba. Amikor elindultunk a sírok közt, a kalapot a fejére nyomta.

Ázni a megtisztulásig

Mon, 05 Jan 2015 12:01:00 +0200

**Elcsendesedtek emlékhelyeink. Mélyszínű grániton ezüst pikkely, moha, páfrány és virág. Bujdosó erezet fáradt márványköveken, arany véset, nevek, évszámok, juhar, magányos angyal. Magas homlokát hideg eső mossa, alatta ázott avar, apró krizantém. Emlékeink. Felfeslenek és bőrig áznak szobraink. **Ezt írtam a halottak napján készült almás fénykép alá. Azt is, hogy: **Bronzba öntött, fényes vasemberek és gyászszalagos emlékhelyeink is nyirkos szürkeségben. Állnak. Hiszen sehova sem mehetnek, hiszen sehova sem mehetünk őseink emléke nélkül. Két fogoly. Két alma a megbicsaklott fejfán, szeretetből fűben, szobormagányban. **

Edvin Snore: A szovjet sztori

Sun, 15 Dec 2013 12:01:00 +0200

... míg valóra nem vált. - A szovjet sztori. Napjainkban már mindenki tisztában van Hitler és a nácik rémtetteivel, a kommunizmus és a Szovjetunió bűneiről azonban hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. Edvin Snore, lett rendező filmje közel két évig készült. A "Szovjet sztori" a néző elé tárja azt a kevesek által ismert történelmi tényt, hogy a németek a Szovjetunióban tanulmányozták a már 20 éve működő koncentrációs táborokat és, hogy 1932-33 telén Ukrajnában több millió embert éheztettek halálra.

A magyar bocsánatkérés történelmi nézőpontból: a vereség taktikája?

Fri, 16 Aug 2013 12:01:00 +0200

Összhangban áll-e a bocsánatot kérő elnök szándékaival, és a reálpolitikát illetően, lehet-e belőle tőkét kovácsolni? Lehet-e a bocsánatkérés valóban a szerb-magyar megbékélés alapköve és egy stratégiai együttműködés záloga? Mikor fogja módosítani a szerb országgyűlés a magyarokat kollektív bűnösként minősítő jogszabályokat?

Teljes cikk:

"Szavljevics, mint minden szerb entellektüel, akivel találkoztam, nagyszerb volt. Mikor egyszer kissé kapatos volt, ami egyébként ritkán esett meg vele, megmutatta nekem az ágya felett függő jatagánt, és azt mondta: Látod fiam, ha eljön a szerb nemzet nagy napja, akkor ezzel vágom el a torkotokat, pedig úgy szeretlek, mint az édes gyermekeimet! A jóságos öregúrból akkor a szerb lélek beszélt." (Herczeg Ferenc)

A MAGYAR KÖZÖSSÉG SZERBIÁBAN

Fri, 05 Jul 2013 12:01:00 +0200

A MAGYAR KÖZÖSSÉG SZERBIÁBAN

2013 szeptemberi helyzet(kép)[1]

A Szerb Köztársaság átmeneti- felgyülemlett gazdasági problémáktól és politikai viszályoktól sem mentes- szakaszban van. A 2012. május 6-i választások utáni hatalomcsere eredményeként- a 12 éve hatalmat gyakorló, a választásokat elvesztett Demokrata Párt (DS) helyett- a Szerb Haladó Párt (SNP)[2] és a köré tömörülő pártok koalíciója alakított kormányt. A köztársasági elnök is ennek a pártnak az elnöke lett.

Számos szerbiai és a vajdasági községben is visszarendeződött vagy visszarendeződőben van a "fekete-vörös" hatalom, amit most "átkomponálásnak" és az új koalícióból kialakult szerb kormány összetételével való "összehangolásnak" neveznek.[3]

Délvidéki razzia történelmi háttere

Fri, 05 Jul 2013 12:01:00 +0200

Magyar Tudorvidorhapcimorgó bejegyzése

Fri, 05 Jul 2013 12:01:00 +0200

Anna minden mondatával egyetértek, mégis valamilyen formában úgy érzem , hiányzik még valami az egész történet teljességéhez . Azon kevesek közé tartozom (valószínűleg), akik mazoista módon végignézték azt a "történelmi" ülést ahol a "történelmi" nyilatkozat megszületett. Sajnos, mindazzal a hozzászólásokkal körítve, amelyek tele voltak hazugságokkal , féligazságokkal , csúsztatásokkal az 1941 és 1945 közötti bácskai eseményeket illetően . Elképedve néztem és hallgattam, és bosszankodtam azon hogy a vmsz képviselői szó nélkül hagyják többek között azt is amit s.i. raskovity asszony ott össze - vissza beszélt .... többek között 18000 magyar fasiszták által legyilkolt szerbről és mindössze 3000 bácskai magyar áldozatról . A vmsz-es parlamenti képviselők ezt is szó nélkül hagyták ( ezért egyáltalán nem kellett csodálkozni hogy a másnapi v. novosti szallagcimben idézte raskovity asszony ...megcáfolatlan.... hazugságait ) . Elképedve hallgattam végig p. bálint szavazás előtti záróbeszédét , amelyben még lett volna egy utolsó alkalma hogy kifejtse egyet nem értését néhány előtte felszólalóval és esetleg az elhangzott hazugságokból néhánya a rend kedvéért még meg is cáfoljon ... ám ezt nem tette meg ... ez helyett zavartan kereste a hála szavait és dicsőítette a jelenlegi szerb politikai elit apraját-nagyját ... természetesen úgy alaposan alányalósan , egészen visszamenőleg a sárgademokrata exelnök borisig . Nos ez a meghunyászkodó , alányalós magatartásforma vajon milyen hatással van a délvidéki magyarság önbecsülésének formálásában ? Vajon ilyen parlamenti képviseletre van szükségünk? S folytathatnám még az ezzel összefüggő kérdések sokaságával ... Ezen dolgok feltárása és elemzése tenné teljessé valamilyen formában a történetet .... gondolom én......Hmm.....

Mi ered a félelemből?

Fri, 05 Jul 2013 12:01:00 +0200

Bevallom, először nem értettem, hogy mit is jelent ez a mondat, amikor a mérnök úr indulatosan odabökött egy újságcímre, hangosan felolvasva az alcímet. Felháborodását nem titkolva, keresetlen szavakkal folytatta, aminek az a kérdés volt a lényege: hát tényleg sohasem lesz vége? A téma megint a szerb–magyar viszony, a második világháború eseményei és az azt követő évek, amelyek hozadékaként 2013 egy szép nyári reggelén Nyugat-Bácskában a friss levegő és a nyíló muskátlik dicsérete helyett a mérnök úrral beszélgetve ez a kérdés merül fel: sohasem lesz vége az ellenségcsinálásnak?

„Miképpen mi is”

Mon, 01 Jul 2013 12:01:00 +0200

Történelmi megbékélés dögtemetőben és templomban

Hosszú volt az út, amíg a délvidéki magyarság eljutott addig, hogy most itt állhatunk Csurogon a falu szélén, azon a helyen, amelyet a csurogi magyarok Gödrög néven emlegettek, amíg voltak csurogi magyarok. Itt volt 1944-ig, s talán még utána is valameddig a falusi dögtemető. Itt ásták el 1944 október 23-a és 1945 január 23-a között a lemészárolt helybeli magyarokat. Legutóbbi fölszabadításunk, 1944 október 23-a óta kezdtek el vészesen fogyni a faluból a magyarok, majd 1945 január 23-án hirtelen eltűntek. 2000-ben jelent meg a Csurug, geografszka monografija (Csurog, földrajzi monográfia) című, tudományos igénnyel készült könyv, amely foglalkozik azzal a kérdéssel is, hová tűntek. "Úgy beszélik- olvasható a vagy nyolc-tíz szerb doktor és professzor közreműködésével készült műben-, hogy a magyarok mindössze 24 óra alatt szinte mindannyian elhagyták a falut, mindenüket hátrahagyva. (...) A 2770-ből (24%), amennyien 1931-ben még voltak, a háború utáni első, 1948-ban végzett összeíráskor már mindössze 193 (2,4%) maradt belőlük." Ennyit tudtak kideríteni a tudósok a magyarok eltűnéséről?

Igazság, erkölcs, érdek...

Mon, 01 Jul 2013 12:01:00 +0200

Ennek- hogy legmagasabb állami szintről küldött üzenettel, a második világháború kegyetlenkedéseinek áldozatai előtti tiszteletadással szerbek és magyarok megpróbálják lezárni a mát is terhelő múlt egy fejezetét- már régen meg kellett volna történnie. A bajom az, hogy csak most történt, hét évtized után, mert ennyi év távlatából ez a lezárás a történtekkel való szerb szembenézés hiánya miatt nem lehet teljes. Igazából ez bánt, mert úgy érzem, hogy a valóban történelminek mondható államfői közös főhajtás okán a szerb közvélemény számára a szerb média még csak esélyt sem adott, hogy- aki képes rá- tudatosítsa, mit is követtek el szerb nemzettársai, az egykoron volt magyar területeket a második világháború után is maga alá gyűrő rezsim kegyetlenkedő emberei.

CZAKÓ GÁBOR: MÉG EGY EMBER

Thu, 04 Apr 2013 12:01:00 +0200

Film az 1944-45 délvidéki vérengzésről, aminek semmi köze nem volt az ún. újvidéki Hideg napok barbár eseményeihez, melyeket a korabeli magyar országgyűlés is elítélt, kezdeményezve a felelősök megbüntetését, és a sértettek kárpótlását. Ez a politikai döntés példátlan a II. V. H. történetében.

Tito 1944. május 24-én írta alá a kezdeményezésére elkészített:* Rendelet a katonai bíróságokról, valamint a katonai bíróságok szervezeti felépítése és hatásköre *elnevezésű okmányt. Ebben meghatározta, kiket kell háborús bűnösnek és kiket népellenségnek tekinteni. A idézet a 13. szakaszából: *"Háborús bűnösöknek tekintendők (...) a megszállók és az őket kiszolgáló hazaiak terrorapparátusának és fegyveres terrorista alakulatainak funkcionáriusai (...)" *A 14-ikből: "A nép ellenségeinek tekintendők: (...) az ellenséget szolgáló más fegyveres alakulatok tagjai, (...); mindazok, akik bármilyen módon (...) az ellenséget szolgálják; mindazok, akik rákényszerítették a népet, hogy adja át fegyvereit a megszállóknak; mindazok, akik elárulták a népi harcot és szövetkeztek a megszállókkal; (...), mindazok, akik támogatták és támogatják a megszállókat;" Tehát bárki. Feladat: "a délszláv többség megteremtése Bácskában és Bánátban."

Gubás Jenő: Főhajtás és a délvidéki magyarság

Tue, 02 Apr 2013 12:01:00 +0200

"Mindig a vakmerők mernek, s odahalnak,

S akkor a hitványok maradnak meg magnak,

Abból majd miféle magyari sarjak hajtnak?"

(Döbrentei Kornél: Magyaroknak való)

A sajtószervek hangzatos tudósításai arról számolnak be, hogy ez év tavaszán, a magyar–szerb megbékélés érdekében, a két államfő jelképesen fejet hajt a ′42-es újvidéki razzia, illetve az 1944-es, ′45-ös magyar holokauszt ártatlan áldozatai (emlékhelye) előtt, ezzel szimbolikusan bocsánatot kérve a két nép egymással szembeni sérelmeiért. Mivel a bejelentéskor arról nem szóltak a híradások, pedig, ha a szerb–magyar kapcsolatokról szót ejtenek, ez a legfőbb téma, hogy ez hol, mikor és milyen forgatókönyv szerint fog megtörténni. A háború alatt elesett vagy kivégzett szerbekre való emlékezés helye nem jelenthet gondot, hisz majd minden településen létezik ilyen szobor vagy emlékmű. Szabadkán, a városon belül is néhány. Elgondolkoztató viszont, hogy a száznál is több tömegsír közül, amelyekben ártatlan magyar kivégzettek vannak elhantolva, eddig a többségét még megjelölni sem volt szabad. Erre az ünnepi főhajtásra vajon melyik hely lenne a legalkalmasabb?

Ferences vértanúk emlékezete

Mon, 25 Mar 2013 12:01:00 +0200

Hét ferences vértanú szerzetes tiszteletére avattak domborművet a Tövis utcai Kapisztrán Szent János-templom homlokzatán március 3-án. A XX. századi magyar ferences vértanúk- Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát- 1944 és 1954 között az életükkel fizettek azért, mert kiálltak a hitük mellett mentve az üldözötteket. A tiszteletükre készült szoborcsoportot P. Magyar Gergely tartományfőnök áldotta meg. Az eseményen részt vett Láng Zsolt polgármester, Ernyey László, az egyházi és karitatív szervezetek tanácsnoka, valamint Skublicsné Manninger Alexandra, Schanda Tamás és Némethy Béla önkormányzati képviselők. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Mádl Dalma is.

– A ferencesek nemcsak igazi közösségteremtők, hanem értékteremtők is: a közreműködésüknek köszönhetően maradandó művészi alkotás is gazdagítja mostantól környezetünket- mondta el lapunknak Láng Zsolt a szentmise utáni szeretetvendégségen.

Frajka Félix, a Tövis utcai plébánia templomigazgatója a ferences vértanúk közül többet személyesen is ismert: Lukács Pelbárt a nevelője volt, neki köszönheti hivatását is, Károlyi Bernát missziós kiadványait pedig ministráns korában terjesztette. Félix atya a most felavatott tiszteletükre állítandó szoborcsoport elkészítésére a ferences diákként érettségizett Markolt Sebestyént kérte fel.

– Két évvel ezelőtt egy nagyobb összeget adományoztak templomunknak- emelte ki Frajka Félix.- Éppen abban az évben kezdődött el a hét ferences vértanú boldoggá avatási folyamata, valamint Mindszenty bíboros születésének 120. évfordulójára is emlékeztünk, így jött az ötlet, hogy a templombejárat egyik szoborfülkéjében Mindszenty bíborosnak, a másikban pedig a ferences vértanúknak állítsunk emléket. Párkányi Péter tavaly október 23-ára elkészítette a bíboros szobrát, Markolt Sebestyén pedig a vértanúkat ábrázoló szoborkompozíció gipszmintáját állította fel akkor- tette hozzá Félix atya.

A szobrász feladata nem volt egyszerű: a hét vértanú alakját az oldalirányban behatárolt szoborfülke méretei közé kellett beilleszteni, mindezt úgy, hogy ne tűnjön zsúfoltnak az alkotás.

– Komoly kihívás volt a kompozíció elkészítése- mesélte Markolt Sebestyén.- Mind a hét vértanú alakja nem fért el teljes nagyságban egymás mellett, ezért egyes alakok előbbre, mások hátrébb állnak.

"Így kellett történnie"

**Körösztös Krizosztom (1900–1944) Újvidéken volt házfőnök. 1944. október 28-án partizánok azért végezték ki, mert a híveivel maradt a meghurcolások idején.** **Kovács Kristóf (1914−1944) jó humorú, népszerű lelkipásztor volt. Őt is az újvidéki rendházból hurcolták el. A délvidéki Inđij****a község határában végezték ki. Kivégzésekor mondott utolsó szavai ezek voltak: "Sic debuit esse- így kellett történnie."**

Hajnal Zénó (1900–1945) a Gyékényesre bevonuló bolgár katonák jövetelekor a helyi plébánossal, Martincsevics Pállal együtt nem váltotta egyházi öltözetét civil ruhára, hogy a "hívek a menetelés közben lássák, hogy pap is van velük, ha gyónni akarnak." Viseletük láttán egy bolgár katona az árokba lőtte őket.

Kiss Szaléz (1904–1946) igen tehetséges, sok helyen megforduló, szociális beállítottságú, kitűnő ferences szónok volt. Gyöngyösön a teológusok magisztere volt, innét hurcolták el. 1946-ban koncepciós perben halálra ítélték, mert nem árulta el, hogy mit gyóntak neki a gyöngyösi diákok. Sopronkőhidán végezték ki 1946 december 10-én.

Lukács Pelbárt (1916−1948) az ifjúság lelkes, szuggesztív lelkipásztora volt, Szaléz atyával egyidőben tartóztatták le mint a keresztény demokratikus ifjúsági mozgalom egyik alapítóját. A sopronkőhidai börtönbe került, ahol életfogytiglanra ítélték, majd a Ladoga-tó melletti gulágon raboskodott. Finn-Karéliában halt vértanúhalált 1948. április 18-án.

Kriszten Rafael OFM (1899–1952) pasaréti és Margit körúti házfőnök is volt, 1950-ben a hatvani kolostor elöljárójaként hurcolták el, 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. 1952-ben halt meg a börtönkörülmények miatt elhatalmasodó tüdőbajban.

Károlyi Bernát OFM (1892–1954) a kínai misszió alapítója volt, Kecskemét lakosságának megmentője a II. világháború idején, majd pasaréti gvárdián. 1949. november 28-án bevásárolni indult a pasaréti egyházközségi óvoda számára, amikor az utcán letartóztatták. 1954-ben börtönben halt meg.

A délszláv dominancia szavatolása A délvidéki magyarok helyzete a titoi korszak kezdetén

Fri, 05 Oct 2012 12:01:00 +0200

Matuska Márton előadása az ELTE BTK Kelet-Európa története tanszék doktoranduszai szervezte

Történelem és emlékezet: a nemzeti mítoszok funkciója és szerkezete című konferencián

Az előadás vázlata

Az egyházak tanúságtétele a Délvidéken az üldöztetés idején Matuska Márton előadása

Wed, 26 Sep 2012 12:01:00 +0200

Az Ut Unum Sint Ökumenikus Intézetben, PPKE Hittudományi Kar szervezésében

E g y ü t t a z ú t o n

Ökumenikus találkozások és előadások

sorozat

előadás: Az egyházak tanúságtétele a Délvidéken az üldöztetés idején

Matuska Márton, újságíró, Újvidék

Az előadás vázlata:

Dr. Békássy N. Albert helyesbítése az egyházi áldozatok névsorához

Sat, 22 Sep 2012 12:01:00 +0200

**Történelmi igazság csak úgy létezik, ha a tényeket ismerjük! **

Dr. Békássy N. Albert, MSc, MRSMed, gyermekonkológus emerit. egyet. tanár;

** helyesbítése**

A 34. sorszám alatti Koppány Sándor egykori zombori református lelkész NEM lett a délvidéki magyarirtás áldozata! A repressziót a zombori református egyház egyedüli hivatalosa, a helyben maradt gondnok Dr. Hettesheimer Imre ügyvéd sem kerülte el. Požarevacra, a hírhedt szerbiai börtönbe hurcolta az új hatalom "a nép ellensége", illetve a "háborús bűnös" kategóriájába sorolva. Az embertelen bánásmód és a kínzások meghozták az eredményt és alig 57 évesen "szívszélütésbe" 1946. szeptember 17-én belehalt. Földi maradványait Zomborban a református egyház kegyeletadásával október 22-én temethette az új lelkész Békássy Zoltán.

Weiss Rudolf szerint le kell számolni a Tito-nosztalgiával

Sun, 19 Aug 2012 12:01:00 +0200

Magyaritás a Délvidéken 1944-45 telén

Fri, 13 Jul 2012 12:01:00 +0200

Amikor 1941-ben a magyar honvédség bevonult a Délvidékre, ujjongó magyar lakosság fogadta, meg szerb orvlövészek.

Mi volt ennek az előzménye? Visszamehetnénk a török időkig, amikor a szerb segédcsapatok un. martalócokként követték a muzulmán hadakat, ölték-fosztogatták a lakosságot, a csaták áldozatait, vagy a XVIII-XIX századi rácjárásokig, amikor a bécsi udvar fölbujtására a befogadott szerb határőrök etnikai tisztogatásokat hajtottak végre a magyar falvakban-városokban, de kezdjük az első világháború végével, amikor Károlyi Mihály kormányának nyílt hazaárulása következtében a szerbek- is- akkorát haraphattak ki az ország déli részéből, amekkoráról álmodni sem mertek; Károlyiék mindennemű ellenállást megtiltottak a hódítókkal szemben, és a hadfölszerelést is átadatták nekik.

BARANGOLÁS A MAGYAR MÚLTBAN

Sun, 18 Mar 2012 12:01:00 +0200

Requiem 40ezer bácskai magyarért

Sváb-magyar holokauszt

Sun, 18 Mar 2012 12:01:00 +0200

Sváb-magyar holokauszt

Szeretettel köszöntöm a Beavatás nézőit. Hölgyeim és uraim, a délvidéki magyar holokauszt hatvanötödik évfordulója alkalmával megemlékeztünk a kommunista szerb partizánsereg népirtásairól. Akkor elsősorban a magyarok lemészárlásáról. 2010 februárjában kaptam a hírt Csorba Béla temerini atyámfiától, aki máskülönben az Újvidéki Egyetem tanára, író, művelődéstörténész, és II. világháborús délvidéki magyarirtás kutatója, hogy megkerült a Temerinhez tartozó járeki megsemmisítő tábor elhunytjairól vezetett három halotti anyakönyv ez idáig lappangó második kötete. A következőkben az ő tudósítását követjük.

Kutatás örve alatt

Mon, 12 Mar 2012 12:01:00 +0200

Valami oka csak van annak, hogy ilyen döcögve halad az 1944–1945 során lezajlott délvidéki vérengzés kutatására alakult magyar–szerb akadémiai közös bizottság munkája. Sokan emlegetik, amiatt van ez így, mert sem a magyar sem a szerb akadémia nem ad rá pénzt. Nem azt firtatjuk ad-e, vagy hogy az akadémia rendelkezik-e erre szánt pénzzel, hanem magával a téblábolás tényével, mert annak is megvan az oka. Írásunkban azt taglaljuk, mikor kellett államhatalmi, tudományos, egyházi vagy egyéb szerveknek dönteniük a vérengzésről valamilyen formában, s végül azzal, hogy most ismét dönteni kell-e, hogy végre érdemi munka folyjon. Az elemzést a vérengzés kezdetétől a napjainkig terjedő teljes időszakra terjedően végezzük, természetesen csak a legsúlyosabb döntésekre korlátozva.

A „NEGYVENKÉTEMBER”

Tue, 06 Mar 2012 12:01:00 +0200

Világra eszmélésem első megjegyzett szavai között ott szerepeltek: Bukovina, Bácska, menekülés, "negyvenkétember". Időmeghatározásként: "amikor, menekülésbe’ vótunk." Bár gyermekkoromban sokszor hallottam valamilyen összefüggésben ezeket a kifejezéseket, szinte felnőtt koromig nem nyertek pontos értelmet. Felnőttként, a bukovinai székelység egyéb "titkai" között, ezeket is megfejtettem.

Felnevelő kicsi falumban, a völgységi Felsőnánán élt öt, sokgyermekes özvegyasszony, köztük két osztálytársam, Nagy Irénke és Fazekas Brigitta édesanyja is, akikről szólva a szüleim gyakorta szánakozva megjegyezték: Szegény! Az ura a "negyvenkétember" között veszett oda. Az iskolában a gyerekek soha, soha nem beszéltek arról, hogy mi történt az édesapjukkal, talán nem is tudták.

Kitaposott úton az Isten házába

Fri, 17 Feb 2012 12:01:00 +0200

**A **hit iránti gyűlölettől elszenvedett vértanúság kivizsgálása a feladata annak a testületnek, amely advent első vasárnapján esküt tett a pasaréti templomban. Erdő Péter bíboros–prímás november 27-én tartott ünnepélyes zsolozsmán rendelte el a hét ferences, Károlyi Bernát és társai boldoggá avatási eljárásának megindítását.

A zsolozsmát követően esküt tettek a főpásztor által kinevezett szakértők, akik az egyházmegyei eljárást végző bizottság tagjai lesznek. Az ünnepségen részt vettek a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány tagjai és zarándokok azokról a településekről, ahol a vértanú szerzetesek 1944 és 1954 között mártíriumot szenvedtek.

A nyoma veszett osztály

Thu, 09 Feb 2012 12:01:00 +0200

A szerb sajtó is élénk figyelemmel kíséri Mérey-Zagyva Emmának a szerb állammal szembeni perét, amelynek során kártérítést követel az édesapja elvesztése miatti fájdalomért, szenvedésért és megaláztatásért. Nem meglepő az érdeklődés, hiszen az ítélet precedens értékű lesz, és amennyiben a felperes javára dönt a bíróság, más kárvallottak előtt is megnyílik a kártérítés lehetősége. Emma asszony édesapját, Mérey István zombori szíjgyártót, nyergest és bőrdíszművest 1944 decemberében a partizánok az akkor tízéves lánya szeme láttára hurcolták el az otthonából, majd rövidesen kivégezték. Később az édesanyját is bebörtönözték. Emma asszony kijárta édesapja rehabilitálását, amelyre 2007-ben került sor.

Fájdalmas élettörténetének része az is, hogy későbbi férje, Zagyva Sándor egyike volt azon három gimnazistának, akik megmenekültek a város magyar lakosságával szembeni gigantikus megtorlásban részt vevő partizánok karmai közül.

Jovo Kapičić itt hagyja Szerbiát

Tue, 10 Jan 2012 12:01:00 +0200

A 92 éves Jovo Kapičić tábornok, a titói Jugoszlávia hírhedt állambiztonsági szolgálatának, az OZNA-nak, majd (annak 1946-ban történt átalakulását követően) az UDBA-nak a második embere, az elmúlt hetekben a sajtó érdeklődésének a középpontjába került. Történt ez azt követően, hogy december 12-én Belgrád központjában valaki hátulról leütötte, aminek következtében az orra is eltörött. A verést vélhetően azért kapta, mivel az utóbbi években széltében-hosszában azzal dicsekedett, büszke rá, hogy hithű kommunistaként a második világháború végén és azt követő években tömegesen gyilkolt meg "ellenségeket", elsősorban csetnikeket és német hadifoglyokat. Kapičićról tudni kell, hogy az UDBA belgrádi vezetőjeként 1945-ben teljhatalommal rendelkezett és a törvények felett állt. Ahogy a róla a közelmúltban megjelent Goli otoci Jova Kapičića című könyvben önmagáról vallja: "Isten voltam". A királypárti csetnikek üldözésével kapcsolatban olyan magyarázattal szolgált, hogy velük szemben azért voltak könyörtelenek, mert egyszerűen "a szemetet takarították" Szerbiában. Személyesen ő irányította a később kivégzett királypárti tábornok, Draža Mihailović csetnikvezér letartóztatását. Együttérzést nélkülöző, önmagát leleplező, tényszerű nyilatkozatai alapján a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) nyomozást kezdeményezett Kapičić ellen. Danica Drašković, Vuk Draškovićnak, a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) elnökének a felesége nem kevesebbet állított róla, mint azt, hogy ő és elvtársai a II. világháború végén és a rá következő néhány évben, "népirtást hajtottak végre", melynek során több százezer embert öltek meg Szerbia szerte. Srđan Cvetković történész, a szerbiai tömegsírok összeírásával és a likvidáltak névsorának az összeállításával foglalkozó állami bizottság titkára arra figyelmeztetett, hogy Jovo Kapičić és a hozzá hasonlók azért dicsekedhetnek szabadon saját gonosztetteikkel, mert biztonságban érzik magukat Szerbiában.

Jovo Kapičićra bírósági eljárás vár Montenegróban (is)

Tue, 10 Jan 2012 12:01:00 +0200

Tegnap megjelent a Tükör rovatban az UDBA egykori főtisztjéről, Jovo Kapičićről szóló írásunk, aki az ötvenes évek második felében Jugoszlávia nagykövete volt Budapesten és Stockholmban. Beszámoltunk róla, hogy a titói állambiztonsági szolgálat egykori második embere Montenegróba készül azt követően, hogy december 12-én Belgrád központjában világos nappal támadás érte, emiatt Szerbiában többé nem érzi magát biztonságban. Az ügy legújabb fejleménye, hogy a fekete hegyek országában is vádemelés vár rá. A Večernje novosti című belgrádi napilap értesülései szerint ott tömeggyilkosság miatt indítanak ellene eljárást. A feljelentő Mira Mandić egy évvel ez előtt Szerbiában már bírósági eljárást kezdeményezett Kapičić ellen, de mivel az ügyben eddig nem történt semmi, és mivel hírét vette annak, hogy a gyilkosság elrendelője Montenegróba készül, most ott is fel fogja jelenteni.

Több ezer gyereket végeztek ki a kommunisták Szerbiában!

Tue, 03 Jan 2012 12:01:00 +0200

A 2009-ben megalakult szerbiai állami bizottság azoknak a tömegsíroknak a jegyzékbe vételén dolgozik, amelyek 1944. szeptember 12-étől, a kommunisták vérengzéseinek a kezdetétől keletkeztek. Az elmúlt év munkájáról szóló jelentés szerint a szerbiai likvidáltak listája a 2011-es évben 17.000 új névvel bővült és most 36.000 áldozat neve található rajta- írja a belgrádi Blic napilap.

A levéltári kutatások során kiderült, hogy az áldozatok 90 százalékát bármiféle ítélet nélkül végezték ki. Eddig 206 tömegsírról tudunk. Ezek közül 33 keletkezésének a körülményeit felkutattuk és kettőt közülük kihantoltunk. A Zmijanac melletti tömegsírból 26 teljes emberi csontváz került elő, emellett még kb. tíz személy földi maradványaira bukkantunk. Az áldozatok pontos számát ezután fogjuk megállapítani. Most a kragujevaci Fiat gépkocsigyár területén elvégzett sírfeltárás eredményeire várunk- nyilatkozta dr. Srđan Cvetković történész, a tényfeltáró bizottság tikára, aki szerint még nem tudni pontosan, hány kiskorú személyt végeztek ki a kommunisták. Becslése szerint azonban a gyermekáldozatok száma több ezerre tehető.

Brankov, a partizán

Mon, 19 Dec 2011 12:01:00 +0200

Hosszú élettel áldotta vagy verte meg a Teremtő az óbecsei születésű Lazar Brankovot. A napokban kürtölték világgá a hírt az ügynökségek, hogy századik életévében, Párizsban elhunyt. Neve nem ismeretlen a második világháború utáni idők magyar és délszláv történészei előtt. Karrierje akkor kezdett meredeken- vészesen?- emelkedni, amikor Tito Magyarországra irányította, s ő felvette a kapcsolatot már az ideiglenes kormánnyal. Kétes értékű hírneve akkor csúcsosodott ki, amikor az 1949. szeptember 16-án kezdődő szégyenletes Rajk-perben a harmadrendű vádlott szerepét juttatta neki Rákosi Mátyás, akiről azt írják a történészek, hogy kézi vezérléssel személyesen irányította az igazságszolgáltatás megcsúfolásaként ismert eljárást. Akkor még kevesen tudták, hogy a mi emberünk, Brankov élete nem forog veszélyben. Mr. Peter Matthews, a budapesti angol nagykövetség diplomatája közéjük tartozott. 1949. szeptember 27-én kelt diplomáciai jelentésében többek között ezt írta: "A Brankov által játszott szerep valóban rejtélyes és talán nem is fogjuk soha megtudni, mi az igazság vele kapcsolatban. (...) M. Clarke, az Egyesült Államokból, aki a per ideje alatt Budapesten tartózkodott [a United Press tudósítója volt] azt mondta nekem az ítélet kihirdetése előtt, hogy Brankovra nem vár halálos ítélet. Azzal érvelt, hogy mivel a Brankov által szolgáltatott bizonyíték a vád legfontosabb kapcsolódása Tito személyéhez, az összejátszás teóriája az ő esetében a legvalószínűbb. Ha pedig összejátszásról van szó, Brankovot nem lövik agyon. Úgy vélem, börtönbüntetéssel megússza." (Az idézet megtalálható: Soltész István: Rajk-dosszié, Láng Kiadó, Budapest, 1989., 61. oldal.)

Szabó Dénes (1893-1944) tóthfalusi plébános

Sun, 18 Dec 2011 12:01:00 +0200

Horgoson született 1893. III. 22-én. Az elemi iskoláit szülőfalujában végzi, a gimnáziumot Győrött, Szegeden és Temesváron. Teológiát Temesváron és Kalocsán hallgatott 1912-1916-ig. Kalocsán szentelik pappá 1916-ban. Káplánként működik Szenttamáson, Adán, Kanizsán. 1929-ben kerül Tóthfaluba plébánosnak. A fiatal pap lelkében a népe iránti elkötelezett szeretet ígéretes jövőt hordoz. A második világégés, amely vidékünkön is végigsöpört megtizedelve a lakosságot nem kímélte a szolgálattevő papságot sem. Így 1944 októbere Szabó Dénes számára a vértanúságot hozta.

Ferencesek a halálmenetben

Sat, 17 Dec 2011 12:01:00 +0200

Grősz József kalocsai érsek így sóhajtott fel 1944 novemberében, amikor biztos adatokat tudott meg az újvidéki vérengzésről: "A szerb partizánokhoz viszonyítva az oroszok majdnem angyalok." Pedig az első híradások még csak a tragédia kis szeletéről számoltak be. A teljes igazságot talán ma sem ismerjük, de az érsek naplójából nyomon követhető, hogy derült napról napra több fény az atrocitásokra, hogy aztán ismét mindent a feledés homálya borítson ötven évre.

Grősz Józsefnek 1995-ben nyomtatásban is megjelent Naplóján kívül fennmaradtak egyéb feljegyzései, és ezek talán még teljesebben írták le mindazt, amit az érsek a vérengzésről megtudott: "A Bácskából eddig beérkezett jelentések szerint legalább tizenhárom papomat, valamennyi a magyar Tisza-vidék tekintélyes plébánosa volt, szörnyű kínzások után legyilkolták. Körülbelül tizenegy- leginkább német származású- még ma is deportálva vagy internálva van, ezek közül kettő halálát jelentették." "Híveim azonban mégis aránylag el vannak látva, mert- szomorú, de való- azok megritkításáról is gondoskodtak. Az elmenekültek mellett körülbelül 30 ezer a meggyilkolt magyar hívek száma; a körülbelül 130 ezer bácskai németet pedig vagy deportálták, vagy internálták. Helyükre többnyire nem katolikus szláv családokat telepítettek."

GORDOS JENŐ előadása Szegeden

Thu, 08 Dec 2011 12:01:00 +0200

Ami Brankov Lazar halálhíréből kimaradt

Wed, 07 Dec 2011 12:01:00 +0200

Mindenekelőtt az, hogy nem közönséges partizán volt, hanem a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbírája. Tagja volt annak a háromtagú testületnek is ( Pavle Gerenčevićtyel és Bosa Klarićtyal), amely 1944. december 29-én népellenségnek nyilvánította és halála ítélte Andrée (Árvay) Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság főszerkesztőjét és tizenegy magyar nemzetiségű társát- valamennyiüket még aznap agyonlőtték. (Lásd Presuda br. C. 400/44 Vojnog suda Vojne oblasti za Bačku i Baranju). Korábban egy másik összetételű katonai bíróság tagjaként halálra ítélte dr. Miloš Petrovićot, Újvidék város volt polgármesterét is. (Lásd Vékás János: Magyarok a Vajdaságban 1944-1954). Visszaemlékezők és történészek (pl. Pavle Šozberger, Mészáros Sándor) szerint a rögtönítélő bíróság, melynek Brankov egyik megkerülhetetlenül fontos láncszeme volt, előszeretettel ítélt halálra vagyonos újvidéki polgárokat nemzeti, faji és vallási megkülönböztetés nélkül. Pályafutását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jugoszláv missziójának századosi rangú titkáraként folytatta Budapesten. A Tito-Sztálin konfliktus idején kezdetben a moszkvai irányvonalat támogatta, később azonban a Rajk-perben őt is elítélték. 1956-ban szabadult, majd Párizsban élt. Az 1990-es években az aktuális szerb napipolitikai célok érdekében újra elővették: hosszabb tévéinterjúban tagadta a tömeges magyarellenes megtorlások tényét, a temerini nagytemető bejáratánál levő tömegsírról pedig a tényeket elferdítve azt állította, hogy abban nem 1944-ben kivégzett magyarok, hanem a «hideg napok» során megölt zsidók nyugszanak.

Vezető nélkül maradtunk

Sun, 04 Dec 2011 12:01:00 +0200

A hivatalos szerb vélemény szerint 1941-ben a háborús bűnös fasiszta Horthy fasiszta hadserege megszállta az 1918-ban elcsatolt Délvidék egy részét. A második Jugoszlávia létrehozásának folyamatában a Vajdaságban működött a- szerb nevén- Pokrajinska komisija za utvrđivanje zločina okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini (A megszállók és segítőik bűncselekményei megállapításának bizottsága), amely 1946-ban kiadta a Zločini okupatora u Vojvodini 1941–1944 (A megszállók bűncselekményei a Vajdaságban 1941-1944) című könyvet, benne a háborús bűnösökké nyilvánítottak névsorával is. Az összesen 344 nevet tartalmazó listát Horthy Miklós vezeti, hatodikként követi Szombathelyi Ferenc. Ötvenedik az a Hegyi József nevű nyomozó, aki az 1942-es újvidéki razzia idején annyi szerbet és zsidót rejtett el a lakásában, ahányan bele fértek. 207-ik a sorban Dr. Deák Leó ügyvéd, a két világháború közötti időszak vajdasági magyar nemzeti hőse, aki jogásztársaival, Várady Imrével és Strelitzky Dénessel a jugoszláviai magyarság jogait védte a Népszövetség intézményei előtt. A 226-ik Krámer Gyula, a Délvidéki Magyar Művelődési Szövetség elnöke, a Magyar Országgyűlés Felsőházának tagja. A névsor igen felületes. Némely személyről csak ilyen adat található: "Devenyi N.", "Bikszádi, detektív", stb.

Érdemes-e küzdenünk?

Sat, 05 Nov 2011 12:01:00 +0200

Matuska Márton beszéde november 2-án Magyarkanizsán, az 1944-1945. során kivégzett mártírjaink emlékünnepségén

21 évvel ezelőtt kezdtünk módszeresen foglalkozni az 1944-1945. folyamán legyilkolt délvidéki magyar áldozataikkal. Tétován. Valójában azzal kezdődött, hogy a ma már történelminek mondott VMDK a nyilvánosság előtt felvetette a kérdést, azáltal, hogy felszólította a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiát, s ugyancsak a vajdaságit, hogy tudományos módszerekkel tárja fel, mi is történt. Sajnos, a feltárásra még ma is várunk, noha két évvel ezelőtt megalakult és magyar-szerb tudományos bizottság.

A feltárást magunk kezdtük. Még az évben, október 14-én, napilapunkban, a Magyar Szóban, Negyvenöt nap negyvennégyben címen megindult egy cikksorozatom, amelynek 130 folytatása lett. Kanizsával és környékével a november 5-i, 6-i és 7-i számban közölt rész foglalkozott. Annak idején az újságból nem lehetett tudni, honnan származott az információ, mert az adatközlők- halálos félelmükben- arra kértek, mint szerzőt, hogy halálukig nem fedhetem fel kilétüket. Sajnos mind a két személy meghalt már, most tehát közölhető, kik voltak ők. Egyikük Dobó Antal volt bíró, a másikuk pedig Raffai József tanár, akit általában csak Szaszi néven ismertek.

Dobó csakugyan hiteles adatforrásnak tekinthető, hiszen részt vett a Szigetben hevenyészve elhantolt tetemek 1945 elején végzett exhumálásában. Az történt ugyanis- ezt is ő mondta el-, hogy tavaszi olvadáskor a tömegsírókban heverő tetemeket a gátőr disznajai kitúrták, kóbor kutyák pedig a bomló testrészeket széthordták a városban, s a hatóság kénytelen volt intézkedni. Dobó szerint az azonosítás is megtörtént, ez a dokumentum azonban később eltűnt az illetékes rendőrfőnök fiókjából. Ez volt az oka annak, hogy a cikkeben csak a történet volt leírva, névsor nem egészítette azt ki. Csak négy évvel később, 1994-ben, az Új Hét Nap közölt egyet, amely majdnem kizárólag Szaszinak köszönhető. 35 nevet tartalmaz, de ő maga megjegyzi, hogy kutatása szerint 75 magyar személy tűnt el a városból akkoriban. Forró Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy 54-en lettek likvidálva.

A község területén történtekről sok minden néhai Tóth Károly adorjáni tanítótól származik. Ő Kishegyesről került a faluba, s egy alkalommal azt a feladatot kapta a Jugoszláv Kommunista Szövetség Községi Bizottságától, tömegesítse Adorjánban a pártszervezetet. Agitációs tevékenysége nem járt sikerrel, s ő felfedte azt is, mi ennek az oka. Referált róla a községi pártvezetőknek: Adorjánban, 1944 őszén vagy félszáz ember lemészároltak a környékbeli szerb fegyveres partizánok. Néhány nap múlva, egy éjjel újvidéki titkosrendőrségi emberek jelentek meg nála, igen durván közölték vele, hogy ha erről még valahol akár csak egy szót is említ, akkor ne csodálkozzon, ha baja történik.

Ma is megkérdezhetjük, hogy miért történt, ami megesett velünk?

Vizsgáljuk meg, kik lettek áldozatokká. Vegyünk három példát.

Virág István, a 83 éves horgosi apátplébános, hitoktató. Művelt, képzett, tisztességes aggastyán. Úgyszintén likvidálták Werner Mihály martonosi apátplébánost, a falu lelkét. Végeztek Szabó Dénes tóthfalusi plébánossal, akiről jóval később azt nyilatkozta Tari János, Adorjánban szolgáló paptársa, hogy annyit szenvedett, mint Jézus Krisztus a keresztfán. Hogy ez miből állt, azzal ne foglalkozzunk itt, több tanulmányban le van már írva.

Az adatgyűjtők tudják, hogy mind a három pap hálaadó szentmisét mondott szolgálata helyén 1941-ben, a magyar honvédek bevonulásakor. De hiszen mi, délvidéki magyarok csakugyan felszabadultunk akkor! Még Titóék is bizonygatták: a királyi Jugoszláviában jogfosztottak voltunk, helyzetünk miatt lett feltűnően sok itteni magyar tagja a Jugoszláv Kommunista Pártnak. Az hirdette ugyanis, hogy jogainkat akkor kaphatjuk vissza, ha majd eljön a kommunisták ideje. Magyarjaink közül akkor is sokan mártírokká lettek. Emlékszünk még ezekre a nevekre: az újvidéki Csáki Lajos, a becskereki Szervó Mihály, a szabadkai Mayer Ottmár. Hittek a kommunista boldog jövőben.

Eléggé közismert, hogy a honvédek 1941-es bevonulása után elüldözték innen az 1918 után betelepített szláv lakosságot. Az is köztudott, hogy 1942-ben razzia volt Bácska déli részén, amelynek több, mint 3300 szerb és zsidó polgár esett áldozatául. Az is történelmi tény, hogy Magyarországot 1944. március 19-en megszállta a hitleri német hadsereg, s nem sokára rá szinte minden zsidó polgárt elvittek, s csak nagyon kevesen térhettek közülük vissza.

Alig ismert azonban az a tény, hogy Ivan Rukavina tábornok, a Tito által 1944. október 17-én elrendelt katonai közigazgatás egyszemélyes parancsnoka az egyik okmányában leírta: Egyik feladatom, hogy szavatoljam a vidéken a délszláv többséget. Hogyan érte ezt el?

Maradéktalanul teljesítette említett feladatát: 84 000 magyart elüldözött, 15 000-20 000-ret likvidált. A németekről itt nem szólunk.

Látszik-e azonosság a két rendszerben történt tömegirtás és nemzetüldözés között?

Természetesen!

Látszik-e különbség?

De még mennyire! Mi ugyanis a vesztesek oldalán álltunk a világháború végén, s történelmünket mások írták meg. Innen adódik, hogy az a történelem, amelyet az iskolában tanultunk, s jórészt még ma is tanulunk, messze van az igazságtól.

Eljött az ideje, hogy megírjuk mi magunk. S annak is itt az ideje, hogy kezünkbe vegyük a jelenünk formálását! Hogy beleszóljunk a törvényhozásba: Nincs kollektív bűnösség. Sem Csurogon, sem a Délvidéken, sem az Európai Unióban! Aki ezt nem vallja nyilvánosan, az nem való az unióba.

Ebben a meggyőződésünkben erősít bennünket az anyaország. Hiszen vallhatjuk és valljuk: Egy a nemzet. Milyen távoli ábrándnak is tűnt a kilencvenes évek elején, amikor azt mondtuk: Szeretnénk úgy kapni magyar állampolgárságot, hogy ne kelljen innen elmennünk. Talán még távolabbinak és még irreálisabbnak tűnt ez 2004 decemberében! S ma már az lehet közülünk magyar állampolgár, aki akar. Nem ajándékként hullott ez az ölünkbe. Küzdeni kellett érte a hátáron kívül és belül egyaránt.

Örömmel nyugtázzuk: Érdemes volt.

2011. február 25. Parlamenti megemlékezés

Tue, 02 Aug 2011 12:01:00 +0200

Az 1970-es években az újvidéki rádió "Slágerparti" műsorát hallgattuk, Vörös Jóskát Zentáról. Ez volt akkor nekünk Szegeden a "Luxemburg rádió". A könnyűzenei műsor húsz percet késett, mert az első húsz percben nem hallottunk mást a magyar nyelvű adón, mint a magyar hadsereg, a honvédség második világháborús rémtetteit, amit a népszerű diszkó műsor előtt mindenkinek végig kellett gondosan hallgatnia Kiskunhalastól Újvidékig. A magyar honvédség vélt, vagy valós cselekményei propagandisztikus sulykolását hallva az ember azon gondolkozott, hogy itt valami nem stimmel. Ha ennyire magyarázzák még a magyar fiataloknak is, hogy mi minden rémséget követtek el a mieink, akkor itt valami nem egyenes, valami nem kiegyensúlyozott. Hosszú évek múltán lehetett csak hallani itt-ott arról, hogy túloldalon, a szerb oldalon is volt "valami", de még eközben, 1975-ben is elvittek és majdnem kivégeztek egyeseket háborús bűnöket hangoztatva a szerbek. Ezt a "túloldali valamit" azonban évtizedekig sötétben, magukba fojtva kellett cipelniük a délvidékieknek- nekem is sok ismerősöm, rokonom volt érintett az ügyben. Úgy gondolom, hogy most már nem halasztható tovább a délvidéki magyarságot 1944-45-ben ért szörnyű genocídium részleteinek feltárása, az események nyilvánosságának megteremtése, a gyógyító folyamatok méltó megindítása. Az utóbbi évtizedben nagyon sok ilyen dráma került napvilágra és kezd a kép összeállni.

Az örmény népirtás a francia- és az európai parlamentben is téma lett. Katyn is téma lett. Csak zárójelben jegyezném meg volt európai képviselőként, hogy amikor Wajda filmjét Katynről levetítették, Moszkvában már óriási tömegek nézték végig, és a brüsszeli vetítés idején is több százan látták kivetítőn a filmet. A lengyelek büszkék voltak filmjükre, a film által bemutatott igazságukra és ezt el akarták mondani. Azért is érdekes Katyn ügye, mert amellett, hogy az oroszok nem akarnak belépni az Európai Unióba (és valószínűleg még a NATO-ba sem), mégis példaszerű az, ami Smoleńsk kapcsán történt. Nem a repülőgép-szerencsétlenségre gondolok, hanem a méltó közös megemlékezésre, a lengyelek igazságának elismerésre. Egy olyan nagyhatalom volt képes erre, aki nem akar a nyugat-európai kultúra része lenni. Nagyon sok minden rendeződött, de az 1944-45-ös délvidéki tragédia lezáratlan, mint a kiegyenlítetlen pallos. Mi magyarok továbbra is hallgathatjuk, mi mindent követtünk el 1942-ben. Való igaz, voltak bűnös túlkapásaink. Mindezt még akkor feltártuk, sőt egyedülálló módon még ugyanabban a rendszerben a büntetéseket is kiszabták. Nem mondhatjuk tehát ma azt, hogy olyan helyzet van, mikor a régi "testvériség-egység" nevében most a megbékélésért kell dolgozzunk. Nem, most még nem a megbékélésen, hanem az ahhoz vezető út első lépésén, a feltáráson kell dolgoznunk. A pallosnak, avagy a "libikókának" az egyik része az már föl van tárva! Tehát itt nem egy kétoldalú problémával szembesülünk, nem egy kétoldalú föltárás és megemlékezési probléma van napirenden, itt arról van szó, hogy az egyik oldal hiányzik, a másik oldal pedig már rég föl van fedve. Ez tehát egy más helyzet és egy más kihívás.

Természetesen segíthet bennünket az is, hogy most van itt az a pillanat, amikor a két nép szeretne az Európai Unióban, vagy legalábbis az európai közös építkezésben előrelépni. Szükségünk is van egymásra és ez az a pillanat, amikor lezárhatunk nyitott kérdéseket. Ezeket viszont le is kell zárni, mivel később erre aligha lesz mód. Az új alkotmány megszületése mellett túl vagyunk az európai alkotmányozáson már két éve, ahol a sajátunkéval összecsengően kihangsúlyoztuk az európai humanitárius örökség fontosságát. A magyar alkotmányba a keresztény örökség, Istenhez szóló nemzeti fohászunk lényege is belekerült. Európai alapérték lett az Alapjogok Európai Chartája, szintén a keresztény gyökereken alapulva, hiszen ennek az első és legfontosabb pontja az emberi méltóságról beszél. Beszélhetünk-e addig emberi méltóságról, ameddig kollektív bűnözés, kollektív bűn alapján történő kiirtásról meg sem emlékezünk, tehát föl sem tárjuk? Beszélhetünk-e emberi méltóságról az európai kultúrkörben akkor, amikor halottakról meg sem emlékezünk, a halottakat el sem temetjük? Ez vajon méltó a kontinens akár az ókori görögöktől, de a keresztény gyökerekből származó értékrendszeréhez? Ez itt a kihívás és a mi kihívásunk is!

A német kisebbségi képviselő előadásában a "hátot" és az "izét" alkalmazta. A "hát" és az "izé" nagyon lényeges kérdés, mert amikor az európai parlamentben sokfelé beszéltem az 1944-45-ös atrocitásokról, akkor a németek részéről is, a hivatalos és nagy, erős európai német politika részéről is ebben a kérdésben még hallgatást tapasztaltam. Amikor az első föltáró delegációval 2005 januárjában európai parlamenti képviselőként tényfeltáró delegációt vittem a Vajdaságba, megjelentünk többek között Temerinben is, akkor még a németek sem akartak erről beszélni, főleg nem hallani. Most érzem, hogy megérte ez a több éves, küzdelmes út, amit ebben a kérdésben megtettünk! Azt mondtuk, az első lépés kell, hogy legyen, hogy a magyar értelmiség és közvélemény Budapesten is fölvállalja e kérdés létezését, amely nemzetünk problémájának egy része. Tárgyaljunk róla, sőt ha tudunk, cselekedjünk! Azt hiszem, a kommunizmus áldozatinak emléknapján, a parlamentben megtartott megemlékezés az 1944-45-ös délvidéki ártatlan áldozatokról mérföldkő, mert úgy tűnik, hogy végre a cselekvéshez is elérkeztünk. Az is igaz, hogy ezt a történelemoktatásban, is érvényesíteni kell. A magyar oktatást, a történelemoktatást senki más nem fogja kontrollálni, vagy ellenőrizni, ez csak rajtunk múlik. Ezért is szimptomatikus az a kérdés, hogy vajon húsz évvel a rendszerváltás után- ez azért a történelemtanításban, oktatáspolitikában is már egy lényeges idő-, vajon meg tud-e jelenni a lexikonokban, a földolgozásokban, "adj Isten" még a tankönyvekben is az, hogy mi is történt velünk és hogy ez velünk történt. Azt nagyon sok helyen leírtuk már, amit mi tettünk. 21 évvel a rendszerváltás után azt is merjük leírni, ami velünk történt, ha le akarjuk írni. Avagy pedig, eluralkodik-e rajtunk a "hát" és az "izé", ahogy a német kutató mondta?

Nos ezért gondolom, hogy mérföldkőnél járunk. Úgy érzem, igenis büszkék lehetünk azokra, akik az elmúlt húsz évben vitték a zászlót! Vitték a zászlót azért, hogy eljuthassunk arra a felismerésre, amit az egyre sűrűsödő megemlékezések jeleznek. Nevezetesen, hogy önszorgalomból, köszönet nélkül, saját erőből, mindennemű támogatás nélkül kutattak, szervezték a zarándokutakat, a miséket, saját erőből könyveket adtak ki, mint például az Erdélyért Alapítvány az Illés könyvet. Az angol nyelvre fordított, megrázó könyvet ki is tudtuk cipelni Brüsszelbe, vagy több száz példányt! Ezek az emberek a mai napig saját zsebből munkálkodnak. Alapítványt fognak össze azért, hogy kutatásokat végezzenek a Délvidéken, hogy zarándokokat vezessenek a délvidéki tömegsírokhoz. Talán többen is lehetnénk megemlékezők, érdeklődők, sok jel mutatja, hogy egyre majd többen vagyunk! Gondolom, ezúttal üzenni is tudnak a mai magyar hivatalos politikának, nekem és másoknak, hogy igenis, ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell! Nem mondom, hogy több millió eurós pénzösszeggel egy "magyar" Katyńt kell csinálni! Viszont az azért jellemző, hogy ismereteim szerint az eddigi legnagyobb "beruházás" a témában Forró Lajos filmje volt, amihez egy milliót tudott megpályázni, a másik, még szükséges egy millió ismeretlen szponzortól származott. Ez azt mutatja, hogy a semmiből csinálták meg a filmet fiatalok és idősebbek, színészek, dramaturgok operatőrök. A semmiből, lelkesedésből, az ügy iránti elkötelezettségből. Ez azért egy nagyon komoly üzenet, mind Magyarország, mind a délvidékiek felé.

Persze azt remélem, hogy a semminél talán több lehetőség nyílik majd ahhoz, hogy újabb értékeket és újabb feltárásokat tudjunk végrehajtani, újabb megemlékezéseket, emléktáblákat avathassunk, újabb kiadványokkal jelentkezhessünk. Az emberi méltóság jegyében- értem ezen az európai alkotmányt és a magyar alkotmány fontos kitételei- mi magyarok, saját magunk tudjunk emlékezni a mártírjainkra. A jelen kegyelmi pillanatban, mikor már úgy érezzük, hogy Budapest is ráérzett az ügy fontosságára veszélyek felbukkanásával is számolhatunk. A rendezés művelete nem lehet pártküzdelem, politikai hullám és nem lehet megélhetési hullámlovaglás tárgya. Tehát ugyanazt az aszkétikusan nemes felfogást illő ezután is követnünk a hivatalos kutatásokban, megemlékezésekben, amit ezek a szorgalmas civil emberek a feltárások során, a zarándokutakon, a kiadványok szerkesztésében, az események dokumentálásában mutatnak. Ehhez kell méltónak lenni. Azt hiszem, ezért kell mindennek örülni, ami előre viszi az ügyet az eltelt rögös évek után, amikor sokszor értetlenséggel, vagy vakvágánnyal kellett küzdenünk.

Úgy érzem, mégis megérte, mert az üzenet valahova eljutott, ezért ne engedjük az ügyet elüzletiesedni, maradjon meg abban a tiszta akaratban és eredményben, ahonnan a semmiből nehéz és hosszú évek után idáig eljutott.

Ehhez kívánok mindenkinek nagyon sok erőt, kitartást és tiszta erkölcsöt.

(2011. február 25-én a Parlamentben elmondott beszéd szerkesztett változata)

2011. február 25. Tudják Önök mit jelent csurogi magyarnak lenni?

Tue, 02 Aug 2011 12:01:00 +0200

Vajon tudják-e mit jelent csurogi magyarnak lenni. Ebben a két szóban benne van a halál az özvegység az árvaság a meghurcoltatás.

1944 őszén a magyar katonaság visszavonulása után októberben bejöttek a szerb partizánok és összeszedték az életerős magyar férfiakat. Két hét kegyetlen kínzás után kivégezték őket, köztük az én édesapámat is. Édesapámnak a nővérem hordta azebédet, míg azt nem mondták, hogy apád már nem éhes. A nővérem látta amint kocsik fordulnak ki a községháza udvarából, a kocsikról kezek lábaklógtak és a kocsik aljából pedig csorgott a vér. Ezeket az embereket a falu szélén lévő dögtemetőben földelték el (...)

Az én lármafámról

Tue, 02 Aug 2011 12:01:00 +0200

február 22-én Budapesten a Terror Háza Múzeumban megnyílt a délvidéki magyarság 1944/45-ös vértanúságát bemutató kiállítás. A bevezető és megnyitó beszédek egy része protokollárisként hatott, nem igazán akarta nevén nevezni a kegyetlen bosszút, ez előre részleteiben megtervezett és végrehajtott népirtást. Pedig sokan vannak élők, akik emlékeznek a vérvörös napokra, és azt soha felejteni nem tudják, nem is akarják, mert a felejtés önmegtagadásunk volna.

Én majd két évvel a nagy zentai kivégzések után születtem. Noha a fölnőttek nem igazán szólottak egymás közt sem a kegyetlen novemberi napokról, a gyerekek előtt meg végképp nem nyilatkoztak, azért csak megtudtunk mi sok mindent, a részleteket is, a ruhátlanul, összedrótozott kézzel a híd romja fölé elhajtott embercsoportról, a géppisztolyok éjszakai fölugatásáról, a halálsikolyokról, amelyek dermedten még mindig ott vannak az égen és a szelíd víz színén...

Törökkanizsa 1944-es ártatlan áldozatai

Fri, 20 May 2011 12:01:00 +0200

*Mindenekelőtt köszönetet mondanék Ozoroczki Gábor törökkanizsai nyugalmazott tanítónak, aki hosszú éveken át az adatok gyűjtését végezte, de súlyos betegsége, családi tragédiája és magas kora nem tette lehetővé, hogy a begyűjtött adatokat feldolgozza. A körülmények folytán egy kritikus pillanatban, sajnos, a vallomások egy része és az áldozatok névsora megsemmisült. Mivel az adatközlők többsége azóta elhalt, és félő, hogy a még megmaradt anyag is elvész, ezért vállalkoztam arra a történetmentő feladatra, hogy a még megmaradt adatok és a szülővárosom múltjából általam ismert dolgok alapján mentsem a még menthetőt. *