Integrálás a történelem oktatásba on Keskenyúton

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről

Fri, 04 Aug 2017 12:01:00 +0200

A Kossuth Rádió Vasárnapi újság műsorában Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről nyilatkozott Ternovác István mikrofonja előtt.

Délvidéki atrocitások

Mon, 19 Sep 2011 12:01:00 +0200

délvidéki atrocitások: a II. világháború végén, legnagyobbrészt 1944. november–decemberben a titói fegyveres erők közreműködésével a Jugoszláviában élő polgári magyar lakosság között végrehajtott tömegmészárlás. Az atrocitások 1944. október első napjaiban kezdődtek, amikor a szovjet csapatok Románia felől átlépték a jugoszláv határt. A Moszkvából visszatérő, s néhány napot Versecen töltő Tito október 17-ei hatállyal kiadott rendelete alapján a Bánság, Bácska és a Baranyai háromszög területén- azzal az indokkal, hogy a felelőtlen megtorlásoknak elejét kell venni- katonai közigazgatást vezettek be. A vérengzés éppen e rendelet érvényességének ideje alatt, s éppen az általa behatárolt területen zajlott le. (A katonai közigazgatás megszüntetéséről 1945. jan. 27-én adtak ki rendeletet, amelynek értelmében a katonai hatóságok február 15-éig kötelesek voltak a hatalmat a polgári hatóságoknak átadni). A délvidéki atrocitásoknak nem kis számban estek áldozatául magyar állampolgárok, polgári személyek és katonák is, akiknek egy részét, minden jogi formaság mellőzésével, Magyarország területéről hurcolták el Tito fegyveresei. Közöttük volt pl. Deák Leó ügyvéd, főispán, a két világháború. közötti délvidéki magyar politikusok legismertebb személyisége, akit 1946-ban bíróság elé állítottak abban a perben, amelyben őt és többek között Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnököt is halálra ítéltek, majd kivégezték azzal a váddal, hogy felelősek a magyar hatóságok által a háború során elkövetett vérengzésekért, főként az 1942. januári délvidéki razziáért. A délvidéki atrocitások során több helyen tömegesen végezték ki azokat a magyar honvédeket, akik a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak. Az áldozatok száma mintegy 20 ezer főre becsülhető.- A megtorlásoknak jogi alapja nem, csupán nemzeti, szláv szempontú, fajvédő ideológiai alapja volt. A gyakori tömeges és nyilvános kivégzésekről elvétve fennmaradt dokumentumokban szereplő indoklás szerint a kivégzettek "népünk [értsd: a szlávok] ellenségei" voltak. A gyanúba fogottaknak sem védekezni, sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási eljárás sem volt. A magyar lakosság férfi tagjait partizán karhatalmi erők összeszedték, kihallgatás ürügyével súlyosan bántalmazták és kínozták, s néhány napi kínvallatás után tömegesen kivégezték. Az ítélkezés formális volt, a megkínzottakat a helyi, felfegyverzett lakosság vezetőiből, hangadóiból verbuválódott, s partizánok által védett tömeggyűlés elé citálták, máskor a hadsereg titkosszolgálata, az OZNA (Odelenje za Zašitu Naroda, Népvédelmi Osztály) a vád és az ítélet ismertetése nélkül likvidálta a begyűjtött személyeket. A kezüknél fogva dróttal vagy kötéllel összekötözött embereket a vesztőhelyre terelték, s az éj leple alatt halomra lövöldözték (ez történt pl. Zentán). Több helyen, pl. Sajkáslakon, a bánáti Nezsényben a fegyveres partizánok és a Jugoszláv Kommunista Párt helyi vezetőinek buzdítására és jelenlétében közönséges tömeglincselés zajlott, amit a később készült helyi monográfiák népítéletnek minősítettek. A felsőbb hatóságok a helyi történésekről pontosan tájékozódhattak, hiszen a kivégzettekről névsorokat kaptak; e névsorok némelyike az 1990-es években előkerült. Egyéni ítéletről alig van tudomásunk, ami fennmaradt, az is azt bizonyítja, hogy sorozatban gyártották őket. Egy ilyen ítélet fennmaradt Csurogról, amelyből megállapítható, hogy az ítélet egyben Hulala János helyi kisbíró kihallgatási jegyzőkönyve is. Hulala azért került a gyanúsítottak közé, mert "a megszálló fasiszta horthysta állam" szolgálatában állt. Ugyanezzel a szabványos indoklással végeztek ki szinte minden, a partizánok megérkezésének első heteiben elfogott magyar állami tisztviselőt, katonát, rendőrt, csendőrt, nemzetőrt, határvadászt, szélsőjobboldali párthoz tartozó személyt.- A magyar titkosszolgálatnak voltak korabeli értesülései a délvidéki atrocitásokról, s a magyar állami szervek hivatalosan is tudomással bírtak arról, hogy a partizánok Magyarország területén is garázdálkodnak. Nem sokkal a vérengzés megtörténte után Grősz József kalocsai érsek az atrocitások elől elmenekült, s egyházmegyéje alá tartozó papoktól értesült a délvidéki atrocitásokról, akik hosszú ideig rejtőzködtek attól való félelmükben, hogy a partizánok és Tito titkos megbízottai Magyarországon felkutatják, s visszacsempészik Jugoszláviába, majd likvidálják őket. (Így csempészték vissza a Jánoshalmára menekült mozsori római katolikus plébánost, Köves Istvánt, s végezték ki válogatott kínzások közepette. Mintegy huszonöt papot, akik eleget tettek a kalocsai érsek felszólításának, hogy híveik mellett van a helyük, ugyancsak kegyetlenül kivégeztek.) Mindszenty József hercegprímás hivatalos levélben tájékoztatta a történtekről- egy háromtagú küldöttség és egy Újvidékről menekült szemtanú által összeállított jelentés alapján- Gyöngyösi János külügyminisztert. A dokumentum szerint 50–60 ezer személyt végeztek ki magyar voltuk miatt. A vérengzésekről ugyancsak hírt adó Illyés Gyula naplójában az áldozatok számát valamivel kevesebbre becsülte.- A magyar hivatalos szervek mérlegelték, hogy az ügyet esetleg szóvá tegyék a párizsi béketárgyalásokon, végül úgy döntöttek, hogy nem szabad szembehelyezkedni az akkor már nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Titóval, s jobb, ha a magyar békedelegáció meg sem említi a délvidéki atrocitásokat.- Az esemény megtörténtét a titói Jugoszláviában a legszigorúbb, soha fel nem oldott titkok között kezelték, olyannyira, hogy az ezzel kapcsolatosan fennmaradt dokumentumok nagy részét a belügyi szervek, illetve a pártközpontok felelősei meg is semmisítették. A hivatalos jugoszláv álláspont szerint nem tömegirtás, hanem törvényes felelősségre vonás történt, amelynek során legfeljebb néhány száz embert- "a megszálló fasiszták szolgálatában állókat"- vontak felelősségre és végeztek ki. Ezt az álláspontot azonban tényekkel nem lehetett igazolni, ezért- elsősorban az áldozatoknak a háborús bűnök elkövetésével vádolhatók számánál aránytalanul nagyobb száma, a likvidálások során elkövetett, kivételesen kegyetlen kínzások, valamint a likvidáltak vagyonának a tettesek vagy a község javára történő kisajátítása miatt- a kérdéssel ajánlatos volt nem foglalkozni. A kivégzettek között igen sok volt a képzett helyi vezető és jómódú polgár (tanító, községi, megyei, járási hivatalnok, pap, politikus, gyáros, földbirtokos), akiknek vagyonára az új hatalomtartók szemet vetettek. Igen kevés kivételtől eltekintve a titói rendszer fennállásának végéig sikerült elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe menjen; sem Magyarországon, sem Jugoszláviában nem akadt sokáig kutató, aki a délvidéki atrocitásokkal foglalkozott volna.- A legújabb hivatalos szerbiai kutatások már elismerik, hogy a katonai közigazgatás idején, 1944. október–1945. február között történtek tömeges- szerb szóhasználattal- likvidálások, az ártatlanul áldozatul esett magyar nemzetiségű lakosok számát azonban csak 5–10 ezer fő közöttire teszik.- A Délvidék legtöbb magyarlakta helységében tömegsírok találhatók, amelyek létezését a jugoszláv hatóságok még az 1990-es években is leplezni igyekeztek. A vérengzések és a tömegsírok helyét a hozzátartozók csak titokban őrizhették emlékezetükben. Az áldozatokat általában félreeső falu- és határrészeken, sintérgödörben (Csurog, Sajkáslak), temetőárokban (Magyarcsernye, Ószivác, Zsablya), folyóparti futóárkokban (Magyarkanizsa, Péterréve, Mohol), nehezen megközelíthető helyeken (Újvidék, a szerémségi Maradék) és még sok más, ma még ismeretlen helyen földelték el. Sok tömegsír helyét később a hatóság a talaj teljes átépítésével eltüntette (Zombor, Újvidék, Kula). 1990 óta nyilvánosan is megemlékeznek az áldozatokról, amit a hatóságok kénytelenek tudomásul venni. Vannak olyan helységek, amelyekben egyáltalában nem maradt magyar lakosság, ilyen pl. a Tisza torkolatához közel eső Csurog, Zsablya és Mozsor. Csupán e három utóbb említett helységben, a nem teljes névsorok alapján, az áldozatok számát mintegy 1500-ra lehet becsülni. A három faluból mintegy 5000 lelket- a teljes ottani magyar lakosságot- kollektíven háborús bűnösnek nyilvánítottak, s polgári jogaiktól és minden vagyonuktól megfosztva gyűjtőtáborba zártak, majd onnan kiengedve rendeletileg megtiltották, hogy otthonaikba visszatérjenek. A rendeletet soha nem vonták vissza.- A délvidéki magyarság ellen elkövetett vérengzés egyik legkorábbi irodalmi feldolgozása Cseres Tibor nevéhez fűződik (Bezdáni ember, Kortárs, 1969). A mű a szerbek körében nagy felháborodást váltott ki, a jugoszláv partizánszövetség Cserest nemkívánatos személynek nyilvánította. Cseres azonban Vérbosszú Bácskában c. könyvében (1991) részletesen is szólt a magyarság ellen elkövetett szörnyűségekről. A temerini származású, de Magyarországon élő Illés Sándor *Sirató *című könyvében a temerini tömegmészárlás történetét örökítette meg, a jugoszláviai magyar író, Burány Nándor pedig Összeroppanás (1968) című, bátor könyvében hívta fel a figyelmet a délvidéki atrocitásokra. Matuska Márton újvidéki újságíró 1990 októberében az újvidéki Magyar Szó című lapban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel kezdte közölni cikksorozatát, amely a következő évben könyv formában is megjelent. Siflis Zoltán rendező vezetésével Blaskó Márta, Csorba Béla, Dudás Károly és Matuska Márton Temetetlen halottak című dokumentumfilmjükben örökítik meg az eseményeket. Irodalom: Matuska Márton: A megtorlás napjai. (Újvidék, 1991); Botlik József–Csorba Béla–Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek. Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez. 1918–1993. (Bp., 1994); Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. (Kanizsa, 1994); Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon. (Szeged, 1995); Kasaš, Aleksandar: Madjariu Vojvodini 1941–1946. (Novi Sad, 1996); Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum. 1944–45. I. Bácska. (Bp., 1995); Szloboda János: Zentán történt ´44-ben. (Zenta, 1997); F. Cirkl Zsuzsa–Fuderer László: Bácskai Golgota. A vallásüldözés áldozatai. (Tóthfalu, 1998); Teleki Júlia: "Keresem az apám sírját…" (Tóthfalu, 1999).

A csurogi emlékezés története

Fri, 20 May 2011 12:01:00 +0200

Történelmi előzmények

januárjában a Magyar Királyi Honvédség és a Csendőrség alakulatai a délvidéki Sajkás-kerület falvaiban, Újvidéken és néhány más településen partizánvadász razziát hajtottak végre. A razzia során elkövetett törvényellenes gyilkosságoknak körülbelül 3-4000 polgári lakos esett áldozatul, akik főleg szerbek, vagy zsidó származásúak voltak. A razziára azt követően került sor, hogy 1941 és 1942 fordulójára a Sajkás-kerület településein megerősödött a jugoszláv kommunista partizánmozgalom tevékenysége. A partizánok támadásai néhány főnyi áldozatot követeltek a magyar erők kötelékéből. A támadások megtorlására és az egyre nyíltabban szervezkedő partizánmozgalom felszámolására 1942. január 12. és 15 között a Feketehalmy Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László csendőrezredes és Zöldi Márton csendőrszázados vezette katonai és csendőri alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására.A vérengzés során január 20. és 22. között több ezer bűnözőt, partizánt de főleg ártatlan polgári, többségében szerb illetve zsidó személyt lőttek agyon a nyílt utcán vagy géppuskáztak a jeges Dunába. Egyúttal a magyar kommunisták szervezkedéseit is felszámolták. Ezek a kivégzések a korabeli hadijog értelmében rögtönítélő bíróságok ítéletén alapultak, amelyek azonban szélsőséges módon jártak el. Január 22-én Szombathelyi Ferenc magyar vezérkari főnök táviratban utasította Feketehalmy-Czeydnert a razzia azonnali befejezésére.

A szovjet hadsereg 1944. október elsején érte el a jugoszláv határt és fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi részeket. Malinovszkij marsall csapatai hamar áttörték a 3. Magyar Hadsereg arcvonalát és a 2. Ukrán Front balszárnya október 8.-ra már Szegedet fenyegette. Nyomában vonultak a titói kommunista partizán alakulatok. Tito rendeletére október 17.-től a bánsági, bácskai és a drávaszögi részeken katonai közigazgatást vezettek be, amely 1945. februárjáig tartott.A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt válogatás nélküli öldöklésbe csapott át, ami sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken.1944. október 2.-án a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága szerint a hatalmat a Vajdaságban is a Népfelszabadító Bizottságoknak kellett gyakorolnia. Ezek legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy saját kezelésbe vegyék az állami tulajdonban lévő gyárakat, kobozzák el a megszállókkal együttműködők vagyonát és a leghatározottabban lépjenek fel az ötödik hadoszlop ellen – itt különösen a svábokat és a magyarokat értették–, akik "megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népünket." Azok a személyek, akik valamiféle bűnvádi eljárásban vádlottak lehettek volna, gyakorlatilag elmenekültek. Már egy hónappal a megszállás előtt megérkeztek Magyarországra az első sváb menekültek Bánátból. Voltak közöttük magyarok is. A délvidéki magyarság legnagyobb része azonban- polgári lakosság lévén- semmilyen háborús bűnnel nem volt terhelve, azért is maradt otthonában. A helyben maradó bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetniük főleg az 1944. október-decemberi időszakban. Egyes vélemények szerint ötezer, más helytörténeti kutatások, források alapján több tízezres, összességében akár negyvenezres számot is meghaladó ártatlan magyar- köztük sok nő és gyerek- vált a partizánok áldozatává. Szinte valamennyiüknek azon kívül, hogy magyarnak születettek és magyarnak vallották magukat, más bűnük nem volt. Halálos ítéletnek számított, ha valakiről ezekben a napokban kiderült, hogy tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak (függetlenül attól, hogy az illető bűnös volt, vagy sem), esetleg magyar katonaként, vagy más egyenruhás testületben szolgált és nem menekült el idejekorán. Sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Ezeknek a vádaskodásoknak legtöbbször semmiféle alapja nem volt. A hátteret általában a megvádolt magyar anyagi javainak megszerzése jelentette. A helytörténeti kutatások rávilágítanak arra, hogy legtöbb helységben heteken át kínozták, csonkították az embereket a kivégzés előtt. A megkínzott áldozatokkal megásatták sírjaikat és s a legtöbb helyen jelöletlen tömegsírba lőtték őket. A katolikus egyház iránt táplált érzelmeiket a papokon torolták meg. A papokat válogatott kínzásokban részesítették. Csurog egész magyar lakosságát-a csecsemőtől az aggastyánig– 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. A csurogi magyarok soha nem térhettek vissza házaikba, elvették földjeiket, templomukat lerombolták, temetőjüket feldúlták, máig viselik a háborús bűnös megbélyegzést. Az 1942-es szerb áldozatok emlékét a Tiszaparton emlékhely őrzi, a hős partizánok tablója a helyi iskola falán hirdeti dicsőségüket. Az 1944-45-ös csurogi és Csurog környéki helységek áldozatinak csontjait rejtő tömegsír kálváriája csak 1994-ben kezdődött, hiszen a kilencvenes évekig beszélni sem lehetett az ártatlan magyar áldozatokról A szerb és a magyar történelemkönyvek a mai napi hallgatnak arról, hogy mi történt a Délvidéken 1944-45-ben.A csurogi tömegsír helyén felállított keresztek, és a megemlékezések története"Számomra és azok számára, akik minden évben ott vannak a megemlékezésen Csurogon, nem a számok a fontosak, hanem az, hogy azon a helyen ahova valamikor a dögöket dobálták, oda dobálták az ártatlanul kivégzett magyarokat is, ezzel is megalázva őket. Bár a csontjaikat már eltüntették, de a szeretteinknek nem csak csontjuk volt, hanem szívük is, és a szívük mégis csak ott porladt el. Ezért emlékezünk meg minden évben 1994 óta ezen a helyen. Ezek az ártatlanul kivégzett emberek mindannyiunk áldozata kell, hogy legyen, nem csak a hozzátartozóké." (Részlet Teleki Júlia könyvéből)1994-ben a szomorú esemény ötvenedik évfordulója alkalmából, Teleki Júlia, mint tartományi képviselő engedélyt kért, hogy megemlékezhessen Csurogon a sintérgödörnél az ártatlanul kivégzett magyarok tömegsírjánál.. Engedélyt nem kapott, de 1994-ben felállították az első keresztet. 2002 októberében, mint tartományi képviselő a saját felelősségére, kőből készült emléktáblát tett a helyszínre engedély nélkül. Az AKIKÉRT NEM SZÓLT A HARANG 1944/45 feliratú hatalmas kőtömböt egy héten belül ledöntötték. November elsejére, halottak napjára újra felállították és megemlékeztek ártatlan áldozataikról.A megemlékezésen először volt jelen a Vajdasági Képviselőház szerb ajkú alelnöke, aki fejet hajtott az ártatlanul kivégzett magyarok előtt. Harmadnapra a vandálok újra ledöntötték, és ezúttal kalapáccsal szétverték, hogy ne lehessen újra felállítani.A következő években ismét elhelyezték a Légvári Sándor bácsföldvári asztalos mester által készített kereszteket.2005. halottak napján felállított kereszt 2006. április19-ig állt. 2006. április 17-én meghozták a rehabilitációról a törvényt 2006. április l9-én már nem állt a kereszt. "Hatvan év után végre meghozták a rehabilitációról a törvényt, amit már nagyon régen vártunk. Azonban ez a törvény csak azokra érvényes, aki egyénileg kérik a rehabilitációt a hozzátartozójukért vagy önmagáért. A háborús bűnösséget az összes csurogi, zsablyai magyarra hozták meg, kollektív bűnösnek kiáltottak bennünket, most mégis egyénileg kell kérni és majd a bíró "jó akaratától" függően veszik le rólunk ezt a terhet." Teleki Júlia2006. október 29-én egy újabb kőtáblát állítottak fel a következő felirattal:KŐBE VÉSETT FÁJDALOM Ezen a megemlékezésen részt vett Dr. Becsey Zsolt EU parlamenti képviselő és Egeresi Sándor, Vajdasági Képviselőház alelnöke."2009-ben az első autóbuszos zarándoklat szerveződött helyszínre, koszorúzott minden délvidéki párt delegáltja, jelen volt dr Becsey Zsolt és Egeresi Sándor a vajdasági parlament elnöke. 2010. október 30. Ékes Ilona parlamenti képviselő a FIDESZ frakció nevében koszorúzott, Korsós Tamás szabadkai főkonzul is beszédet mondott. A délvidéki pártok képviselői és Egeresi Sándor a vajdasági parlament elnöke is elhelyezte az emlékezés koszorúját. 2011. januárjában döntötték le a 2009. óta sértetlen keresztet.2011. május 15-én újra (engedély nélkül) felállították a fakeresztet, hogy -a magyar-szerb közös akarattal a csurogi dögtemető emberi vérrel áztatott területére tervezett maradandó és méltó végleges emlékkereszt megépültéig is- őrizze a magyar áldozatok emlékét.

Az 1944/45-ös délvidéki események rövid ismertetése

Fri, 20 May 2011 12:01:00 +0200

A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonájának mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult.

A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt válogatás nélküli öldöklésbe csapott át, ami sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken.

október 2.-án a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága szerint a hatalmat a Vajdaságban is a Népfelszabadító Bizottságoknak kell gyakorolnia. Ezek legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy saját kezelésbe vegyék az állami tulajdonban lévő gyárakat, kobozzák el a megszállókkal együttműködők vagyonát és a leghatározottabban lépjenek fel az ötödik hadoszlop ellen - itt különösen a svábokat és a magyarokat értették–, akik *"megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népünket."

*Nikola Petrovics, a JKP Tartományi Bizottságának tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában egyenesen "történelmi határozatnak" nevezte a katonai közigazgatás bevezetését. (lásd: Tudástár)